A koronavírus generáció
Eddig azt szoktuk meg, hogy körülbelül húsz évente megállapítják a társadalomtudósok, pszichológusok, generációkutatók, hogyan változnak az évek során a generációk, és ezeket el is nevezik. Ezek a vizsgálatok 1920 óta folynak, és többnyire a technika fejlődésével álltak eddig összefüggésben. Az X generációtól egészen a Z generációig jutottunk el ezekben az években. Utóbbiak az 1995 és 2010 között született felnőttek, akiknek már a technika olyan mértékű fejlődése határozta meg az életét, hogy jobbára a digitális száguldásra kellett felülniük: egy gyors információ-befogadó, szokásait nagyban az online világhoz igazító nemzedéket értünk tehát alatta.
Ezek a technikai változások már olyan gyorsak, hogy a Z generáció tagjai mindössze 11 év alatt (1996 és 2007 között) születtek meg, az alfák pedig 2008 és 2019 között. Az Alfa generáció már teljes mértékben a digitális világ gyermeke, aki már a XXI. században született, technikai eszközökkel él, nem is tudna nélkülük, társas kapcsolataik is egyre inkább az online térre korlátozódnak. Ez a generáció az, vagy épp válik azzá, amelyik elveszti szociális készségeinek javát: sokkal inkább előtérbe helyezi az online kapcsolattartást, mint a személyeset, és erről a folyamatról még épp csak gyűlnek az ismereteink. Hogy hogyan hat mindez majd a párkapcsolatokra, az empátiára, a szülőkkel való kontaktusra, vagy akár a szociális érzékenységre, még legfeljebb csak sejthető.
A 2020-ban született gyerekek a bezártság, karantén, világjárvány idején jöttek világra, és egyelőre nincs tapasztalatuk mással, és azt sem tudhatjuk, lesz-e. Megszületett tehát a K generáció. Hivatalosan a most óvodás, kisiskolás gyerek nem a karanténgeneráció tagja, mégis generációválasztónak számít, ha egy gyerek már kellő öntudattal lép be egy adott korszakba. Ilyen módon tehát a jelen gyermekei is a karanténgeneráció tagjai, mert érinti őket a pandémia, sokan szorulnak vissza kizárólag a szűk család körébe, az online térbe, illetve fizikálisan is behatárolt a mozgásuk. Nincs pizsamaparti, zongoraóra, egymás megvárása a buszmegállóban, nincsenek nyaralások, nincs szünet a mamánál – legalábbis nagyon sok gyerek számára ezek most nem adottak. Míg mi, felnőttek rendelkezünk megfelelő coopingokkal az ilyen helyzetek elviselésére, belátásra ahhoz, hogy a kényszerű szabályokat elfogadjuk, a gyerekek nem feltétlenül. Különösen úgy, hogy a megszokott életük egyik napról a másikra egy kevesebb ingerrel működő, szürkébb, behatárolt világ lett. Felszínesen nyilván értik a járvány, a maszkhasználat, a távolságtartás szabályait, de bennük épp akkora a bizonytalanság, mint bennünk, felnőttekben, mert nincs válasz arra, mikor ér mindez véget. Élményeket, ingereket vesztettek, és nem tudják nekik megmondani a szüleik, meddig tart ez az állapot, ezért jelenik meg bennük a bizonytalanság. Nagy valószínűséggel ez komoly személyiségváltozást hoz majd a számukra.
Nem mindegy, hogyan élik meg tehát ezt az időszakot. Nem mindegy, hogyan alakul a szüleik anyagi, és egyéb helyzete. Mennyi online, és mennyi személyes jelenlét van az életüben. Mennyire funkcionál jól ebben a helyzetben a család, ami körül veszi őket.
Nem mindegy az sem, milyen korúak éppen. Kamaszként egy ideje az ismerkedés-kapcsolattartás egyébként is eltolódott az online tér felé, most még inkább ez történik. A kamasz gyerek bizonytalan, szorong, önértékelési zavarai vannak, ezért számára nehezebb a face to face viselkedés. Ha ez még tovább nehezedik azzal, hogy egyébként sem tud találkozni a kortársaival, akkor az online világ még természetesebb lesz a számára. Ennek hatalmas veszélye a személyes kuntaktusok negálása, a veszélytelenebbnek ítélt online világ választása. Holott az online tér nem csak a bullying miatt nem biztonságos: elveszi a szavak élét, értelmezhetetlenné válik a mondanivaló, felváltja a mosolyt az emoji, és bárki lehet a telefon, laptop másik végén. Bárki, aki szebb, okosabb, megértőbb tud lenni, mint amilyen a való életben. Vagy annak tud látszani. Az egyébként is egyoldalú és torz online kapcsolatokat tovább torzítja a vágy, hogy a bezártság ellenére mégis legyen legjobb barát, szerelem, társaság, buli.
A kisebb gyerekek, óvodások, kisiskolások azt a közeget veszítik el, ahol a szocializáció kortárs színtere folyt. A kortárs tanulás, a szerepek kialakulása, a kapcsolatok kiépítése, megélése magát a szocializációt alakítja át, teszi egysíkúbbá, és a későbbiekben vezethet szerepválságokhoz, amelyekben a gyerek nem tudja a megoldást, a helyét, szerepét. Az iskola folyosóján mindenki megáll, ha arra szólít fel a tanár, a szépen rajzolt csillagos ötöst nem váltja ki az e-naplóban lévő jeles, és az órák előtti fecsegés sem pótolható mással. Nem lehet megmutatni az új ruhát, megosztani a tízórait, felsegíteni a másikat, ha az elesett. Kimaradnak az olyan interakciók, amelyekben empátiát, érzéseket, szerepeket, helyzetfelismerést lehet tanulni.
Nyilván nem becsülhetjük le ennek az időszaknak a kényszer-szülte előnyeit sem. Hogy a gyerekek sokkal több időt töltenek a közvetlen családjukkal, mint egyébként. Visszatérhetett a közös étkezések, a kirándulások, beszélgetések, közös játék időszaka. Alapesetben ugye átlagosan 8-10 órát töltött távol egymástól a gyerek és a szülő, mert az iskola – különóra – munka – sport – utazás logisztikája ennyit vett el a napból. Visszatérhet a szabadban töltött idő is, mint előny, mert a társasági korlátozásokkal a szabad levegőn töltött idő megnövekedett, és értékesebbé vált. Előtérbe kerülhetnek a szülők által átörökíthető értékek, tudás, élmények, nagyobb szerepet kaphat a szülői attitűd a nevelésben.
Mindez azonban a diszfunkcionális családok esetében inkább megnöveli a feszültséget, a folyamatos együttlét nem az öröm, hanem a negatív érzelmek felerősödése felé mutat, és sokkal magasabb a diszfunkciók mentén bekövetkezett kapcsolati, családon belüli erőszak mértéke is.
Sok kutató hasonlítja a pandémia korszakát a háborúkéhoz. A veszély állandó jelenléte, a bizonytalanság, az állandó alkalmazkodási kényszer és a korlátozások miatt valóban van hasonlóság a két állapot között. Mindkettő kitermeli a maga védekező mechanizmusait, a kérdés csak az, mekkora lesz ennek az ára.
Mivel épp most éljük meg ezt a korszakot, csak találgathatunk. Több kutató úgy véli, a most felnövő nemzedék kevésbé lesz szociálisan érzékeny és empatikus, mert nem volt színtere ennek a megtanulásához. Mások szerint épp az ellenkezője fog bekövetkezni: az állandó veszély és alkalmazkodás a nyitást követően egy sokkal empatikusabb generációt eredményez majd.
Nemes Orsolya generációkutató szerint „Nemcsak a most születő gyerekekre van ez hatással, hanem mindenkire. A járványhelyzet egyénre gyakorolt hatását szerintem egy furcsa háromszög határozza meg: benne van az, hogy milyen életszakaszban vagy, a korszak, amit átélsz, meg a saját viszonyod a helyzethez. Ezek mind befolyásolják a motivációnkat, a cselekvéseinket, a gondolkodásmódunkat – és ezekről nehéz leválasztani a Covidot a jelenleg élő összes generáció esetében. Hiszen a veteránok gyakorlatilag életveszélyben vannak, a baby boomerek a frontvonalban viszik hátukon az országot egészségügyi dolgozóként, tanárként, szociális munkásként, az X-ek igazi szendvicsgenerációként a szüleikről és a homeschoolozó gyerekeikről egyszerre gondoskodnak.
Az Y generáció azért küszködik, mert még nincsenek tartalékai, a Z-k egy része ebben a munkaerőpiaci helyzetben pályakezdő, az alfák ebben a furcsa maszkos helyzetben tanulják a világ működését, a K generáció pedig egyelőre csak kvázi bezártságban élt.”
Úgyhogy ezek függvényében nekünk, felnőtteknek jelenleg az a dolgunk, hogy a legjobb tudásunk szerint egy olyan nemzedéket neveljünk fel, amelyik mindegyik helyzetre viszonylagosan jól reagál: megéli az érzelmeit, alkalmazkodik a változó helyzetekhez, de a szükségesnél nem szorong jobban. Ez a mi felelősségünk ma, és ez nem irigylésre méltó kitartást és következetességet feltételez rólunk. Szerencsére ebben segítségünkre lehet, hogy a gyerekek gyorsan adaptálódnak új helyzetekhez, és hogy a meghatározó személy tettei, szavai számukra nagyon sokat jelentenek. Mindenesetre az, hogy mi most hogyan reagálunk a helyzetre, dönti el nagyrészben az ő jövőjüket.
Borsos-Kőszegi Erika
pszichológus
